Szűr-Szabó Sándor: Kaptam egy feladatot….

A Comenius projekt KOLBÁSZ éve keretében fordítási versenyt hirdettünk. Az alábbi viccet kellett lefordítani a Lauderban tanított nyelvek valamelyikére.

A hentesnél sorban áll egy gyerek, és pityereg. 

- Miért sírsz, kisfiam? – kérdi a hentes.

- Azért, mert elfelejtettem, hogy mit mondott a mamám: Gyula, hozz csabait vagy Csaba hozz gyulait!

- Emiatt nem kell sírnod, ezt könnyen kideríthetjük. Hogy hívnak?

- Jenőke.

Varga Nikolett: VIRSLI MUSTÁRRAL

• Tessék, mit parancsol?
• Virslit mustárral.
• Hogy mi csodát?
• Virslit mustárral.
• Itt nem árulunk olyat, kérem, válasszon mást. Tehát, mit parancsol?
• Viszlát hölgyem.

A fenti beszélgetés egy vegetáriánus bio büfé eladója és egy erősen turistának látszó középkorú férfi között zajlott le. Judit, az eladó szokás szerint rosszkedvében volt, mivel a bolt egyáltalán nem ment jól, és aznap már három órája egy vevő sem lépte át a küszöböt. Kissé meglepődött de nem tulajdonított nagy jelentőséget az imént történteknek. Másnap délután egy órakor a férfi ismét belépett a boltba.

Garami Sámuel: Na mi ez?

Nem édes és nem is kérmes,

De mégis ízletes!

Akár sütve, akár főzve, príma étek,

Csípőset, pirosat hozzáadni vétek.

Ha nem füstölöd, akkor hűtened kell,

Vigyázz, hátha gyomrod nem bírja el.

Koltai Soma: Tehetségház a gyakorlatban

Hosszú idő után nemrég, május 26-án eljutottam a Budaörsi reptérre, ahol rengeteg dolgot láttam. De mi előzte ezt meg? Kezdődött azzal, hogy bekerültem a Tehetségházba, ahol témámnak a repülést választottam, pontosabban az áramlástant, illetve mellékágként mindent, ami a repüléssel kapcsolatos. Mindebben mentorom, Horányi Gábor segít. Eredetileg a BME áramlástani tanszékével akartuk felvenni a kapcsot, de ez nem sikerült, viszont Gábor ismert egy pilótát, aki addig is kicsit közelebb tudna vinni a repülés világához. Így jutottam el Krauth Péterhez, aki magánpilóta, korábban pedig a Malévnál volt főpilóta. Ő vezetett körbe a reptéren.

Lengyel népmese, de egy angol mesegyüjteménybõl fordította (Funny Stories chosen by Michael Rosen): Lakatos Rachel, Cseppkő osztály, 8. évf.

A király és az udvari bolondja

Évekig Matenko volt a lengyel Jan király udvari bolondja., szórakoztatta a királyt a poénjaival, trükkjeivel és vicces pantomim-játékával. De Matenko nagyon megöregedett és már az emberek nem kacagtak hosszasan viccein. Olyan ráncos lett, hogy „tréfás” mimikáján már senki nem nevetett, és memóriája is romlott: nem tudott új, hosszú vicceket tanulni. Végül Jan király úgy döntött, hogy új udvari bolond után néz. Egy nap odalépett Matenkóhoz és megmondta neki:

Pásztor Dániel: Irodalmi tévedés

Egy messzi falucska egyetlen iskolájának volt egy könyvtára. A könyvtárban ugyan nem volt semmi különös, ám a könyvtáros néniben annál inkább. Ilona néninek hívták. Az egész faluban arról volt híres, hogy a könyvtár összes könyvének tudja a pontos helyét. Ha valaki rákérdezett egy témára, ő rögtön megmondta, melyik könyv, hányadik oldalának hányadik bekezdésében olvashatunk róla. Mikor az egyik ötödikes diák megkérdezte, hogy hol olvashatunk Girolamo Segato rajzoló és geográfusról, ő határozott pillantást vetve keretes szemüvege mögül így felelt:

– Balra az ötödik szekrény harmadik polcán balról a negyedik könyv 12. oldalának 3. bekezdése!

Ezután szokásához híven nagyot hörpintett forró erdei gyümölcsös teájából, majd elmerült olvasnivalójában. A következő diák hatodikos volt, ő Pachyrhynchus gemmans Fülöp-szigeti rovarról keresett anyagot. Erre Ilona néni ennyit mondott:

– Hátam mögötti szekrény legalsó polcán lévő harmadik könyv, 42. oldal, 2. bekezdés!

Akárcsak a többi napon, Ilona néni most is pontos útmutatást adott. Az ötödikes, illetve hatodikos fiú után két nagyobb fiú és egy lány lépett a könyvtárba.

– Jó napot! Megvan itt a Szenvedélyes szerelmi háromszög?

– Igen. – felelte Ilona néni –, de csak régi, fénymásolt példányban! Az megfelel?

– Megfelel. – felelték a diákok.

– Látják azt a két szekrényt? – mutatott Ilona néni csontos mutatóujjával két szekrény irányába. – A kettő között van egy asztal, rajta hever a dráma, amit keresnek. Zwruckov 18. századi cseh drámaíró legszebb börtönben játszódó drámája!

A három diák azonnal megtalálta, amit keresett.

– Rendben van! – szólalt meg az egyik fiú. – Akkor gyakoroljuk a zárójelenettől!

Ebben megállapodtak. A könyvtár többi olvasója fél füllel hallgatta, miként hangoznak a drámai szavak.

– Ah, én kedvesem, borulj a vállamra! – hallatszott a lány hangja.

– Te álnok hitszegő, ne merj hozzá nyúlni! Az apám, a herceg majd megbosszulja, amit tettél! – hallatszott az egyik fiú hangja.

Ezután sokáig csönd volt. Hiába hallgatózott a Girolamo Segato-ról olvasó fiú, és szintén hiába a Pachyrhynchus gemmans-ról olvasó diák. Később pedig, mikor már ismét saját tanulmányaikban mélyedtek el, akaratlanul is meghallották a drámai szavakat.

– Ó, a te apád aztán sokkal nagyobb, mint az enyém, ugye? Szebbnél szebb házak, díszesebbnél díszesebb ruhák…– hangzott el a másik fiú szövege.

Most ismét a lány hangja csilingelt:

– Kérlek benneteket, hagyjátok abba az örökös viszálykodást!

– Már miért hagynánk abba, ó, mondd, te szépség! – hallatszott az első fiú hangja, kinek az apja maga a herceg.

– Mikor én őszintén szeretlek, s ez az ifjú kettőnk közé áll!

A szegényebb fiú így szólt:

– Én vagyok hát, aki kettőtök közé áll? Nos, kiderül majd, hogy így van-e! Ó, te szépség, válassz, melyikünket szereted!

Megjegyezendő, hogy ez a kérdés semmiképpen nem volt tisztességes, csakis az önzőség táplálta.

Halk női zokogás hallatszott. Majd egyre hangosabb és hangosabb lett, végül kétségbeesett üvöltés lett belőle:

– Én mindkettőtöket szeretem!

Ekkor a könyvtár másik szegletéből szintén hangos sírás tört ki. Girolamo Segato volt az, a fáraók földjét megjárt híres rajzoló és geográfus, tenyerén egy Pachyrhynchus gemmans-sal.

– Ó, hogy néha milyen szép és milyen kegyetlen tud lenni a szerelem! – szipogott Girolamo. A Fülöp-szigeti teremtmény rovar lévén nem tudott helyeslően nyilatkozni, de csendben azért bizonyára egyetértett. Az ötödikes és a hatodikos fiú tátott szájjal, némán meredt a két nem éppen ide illő szereplőre.

– Tudom, miért néznek így rám! – szipogott halkan az olasz tudós. –Igazuk van! Ez a fajta elérzékenyülés nem méltó egy magamfajta tudós emberhez! Ugye, kis barátom? – fordult a kezében tartott apró rovarhoz. A „kis barátja” bizonyára ezzel is egyetértett. Girolamo ezután a két megdermedt fiú felé nyújtotta őt.

– Hát nem aranyos? Tegnap találtam! – Ekkor hangos, elnyújtott, fuldoklásszerű köhögésbe kezdett. – Olyan érzés ez, mintha már több száz éve halott lennék…

Mikor pedig enyhült a köhögése, ismét a szerelmes lány zokogásának hangja zengte be a könyvtár termét.

– Hogy is választhatnék én kettőtök közül! – zokogta.

– Nos, pedig kénytelen leszel! – csattant fel az egyik fiú. Pontosan olyan hang követte mondandóját, mint amikor valaki előrántja éles kardját.

– Most meghalsz, nyomorult! – ordított a herceg fia. Heves kardcsattogtatások szűrődtek át a könyves szekrényeken gyors egymásutánban.

– Hagyjátok abba! Inkább engem öljetek meg! – zokogott tovább a lány. Aztán rövid felordítás, majd egy erős földre rogyás hangja hallatszott.

– Mit tettél? – üvöltött a lány.

– Hát nem vagy boldog velem, te hálátlan lány, azok után, amiket érted tettem? – felelte a herceg fia. –Most végre együtt vagyunk! A lány felsikított:

– Hagyj békén, többé nem vagyok a tiéd!

Ekkor az előzőnél még nagyobb felordítás, majd ismét egy erős földre rogyás következett.

– Ó, mit tettem, megöltem! Megöltem! – sikított fel utoljára. Egy határozott suhintás, majd ismét földre rogyás hallatszott. Ezután pedig hosszú, örök csönd…

A könyvtáros, Ilona néni, miután végignézte a meggyőzően eljátszott szerelmi dráma zárójelenetét, rájött, hogy valami nincs rendben, majd töltött magának még egy csésze forró, erdei gyümölcsös teát. Bizony nem volt minden rendben. A Szenvedélyes szerelmi háromszög című drámát nem Zwruckov, 18. századi cseh drámaíró írta, és nem börtönben játszódik. A dráma Brunkenyev, 16. századi lengyel drámaíró műve, és egy régi, elátkozott könyvtárban játszódik. De ekkor már késő volt. Girolamo Segato, a fáraók földjét megjárt híres rajzoló és geográfus egyre rosszabbul lett. Köhögés fojtogatta, fuldoklott, azután összeesett. Végül a tenyerén heverő Pachyrhynchus gemmans-sal együtt elhalványult, majd teljesen szertefoszlott.

A tragikus szerelmi dráma három kitűnő szereplőjét már másnap eltemették. A temetésen záporoztak a kérdések Ilona néni irányába. Sokan egyszerűen kíváncsiak voltak arra, hogy mi is történhetett a könyvtárban. Sokan pedig Ilona nénit vádolták azzal, hogy ő okozta a tragédiát. Pedig nem tehetett róla. Kezében a Szenvedélyes szerelmi háromszög régi, fénymásolt példányát tartotta. Mikor a könyvtári drámáról kérdezték, tettetett gyász helyett mindig csak sóhajtva így felelt:

– Sajnálom, egyszer én is tévedhetek!

Pásztor Dániel: Nyilvános WC

Két átlagos külföldi férfi karonfogva sétált Budapest egyik közterén mellékhelyiség után kutatva, a dolog ugyanis láthatóan nem tűrt már további halogatást. Találtak is egy budapesti nyilvános WC-t. Ajtaján belül már régóta ott ült a WC-díj beszedő. Arcán széles mosoly ült, mikor látta, hogy új „vendégek” érkeznek, majd mikor a két férfi közelebb ért, ő az ajtón függő táblára mutatott, melyen ez állt: MELEGEKNEK BELÉPNI TILOS! Az ifjú pár értetlenkedve nézett egymásra, majd megcsókolták egymást.

– Nézzék uraim, nem én találtam ki ezt a szabályt! – sóhajtott egy rövidet a WC-díj beszedő. – Nekem a WC-s bizottság elnökének a helyettesének a titkárának a kiküldöttje mondta. Ha nem tetszik valami, beszéljenek az elnökkel! – mondta, majd bagózni kezdett. A két férfi láthatóan nem értette, mit is akar az a fickó a vigyorával és heves kézmozdulataival, de úgy gondolták: bizonyára ez a magyar vendégszeretet egyik megnyilvánulása.

– Nézzék uraim – folytatta WC-díj beszedő – tudom, hogy szükség törvényt bont, de ez a WC átélte már a második világháborút és a kommunista rendszert is, úgyhogy az elnök szerint óvni kell! – magyarázta, s közben egyre erősebben gesztikulált, hangját pedig a mondatok csúcspontján felerősítette. - Múlt héten például kínaiaknak, azelőtt négereknek, azelőtt franciáknak, azelőtt cigányoknak, indiánoknak, zsidóknak, azelőtt pedig berbereknek, tuaregeknek, etióp, nilotid, paleo-negrid típusuaknak, valamint kutyáknak, macskáknak, szőkéknek, barnáknak volt tilos belépni, e héten köztudottan a melegeknek. Vagy jöjjenek vissza jövő héten, vagy keressenek egy fát! Sajnos kenőpénzt is csak magyaroktól fogadhatok el! – A két férfi ismét mosolyogva egymás szemébe nézett, mintha ezt kérdeznék egymástól: – Ugye drágám, a fa töve is megfelel? – aztán sietve elindultak egy másik nyilvános WC-t keresve. A WC-díj beszedő még utánuk kiáltott: – Sok sikert és további szép nyaralást a magyar földön! – ekkor már messze jártak, csak remélni lehet, hogy még időben célhoz értek.

Pásztor Dániel: Világszenzáció!

Riporterünknek hosszas kutatás után sikerült bizonyítékot találnia egy régi szóbeszéd igazolására, miszerint egy (meg nem nevezett) Bács-Kiskun megyei község lakói egytől-egyig lovak. Riporterünk eleinte semmi erre utaló jelet nem vett észre. A gyanú csak akkor vetődött fel, mikor az újságárus beszéd helyett nyerítéssel felelt és nem a kért újságot adta. (A pénzt természetesen elvette.) A község éttermei szintén okot adtak a gyanúra. A pincérnek és a többi vendégnek szokatlanul hosszú sörénye volt, cipő helyett patkót viseltek, és a felszolgált ételek ízét a zab különös aromája hatotta át. Az egyik fogásba még széna is került. Utána feltűnt, hogy az utcai járókelők szintén patkót hordanak. A cipőboltokat felkeresve kiderült, hogy ez nem is csoda. Riporterünk megrökönyödve látta, hogy a cipőboltokban kizárólag patkót árulnak.

A járókelőket látva először azt a következtetést vonta le, hogy a községben az átlaghoz képest magasabb a hátfájással és egyéb ízületi problémákkal küszködők száma. Pedig, mint később bebizonyosodott, ez téves feltevés. A tudomány mai állása szerint ugyanis a lovak leggyakrabban négy lábon állnak, illetve közlekednek. Ha tehát a község lakosságát lóként azonosítva vizsgáljuk, rengeteg különös dologra találunk magyarázatot. Például megérthetjük, miért habzik a postás szája, miközben siet, hogy minél gyorsabban kézbesítse a hátán szállított leveleket. Arra a jogos kérdésre is választ kapunk, hogy miért nő a lakosság feneke fölött hosszú, sűrű lófarok.

A ruházatuk alapján viszont semmi „állatságra” nem tudunk következtetni. Öltözködésük semmiben nem különbözik egy átlagos település lakóinak öltözködésétől. Még azok a lakosok is elenyészően kevesen vannak, akik ingükön, kabátjukon nyerget is hordanak. Az élelmiszerboltokban is csak kevés zabszörpöt árulnak, a többi mind zabpehely. A község családi házaiban sincs semmi különös, némelyik tetején még tányér-antenna is látható. A kívülről is mutatós polgármesteri hivatal épületéből csak elvétve szűrődik ki nyihogás, gágogás, hápogás, kotkodácsolás, kukorékolás, brummogás és más állathangok. Ami még eddig különösnek tűnt, az a község lakóinak egyedi tájszólása. A hétköznapi magyar beszédben máshol nem ismert szavakat, hangokat használnak.

Riporterünk munkájának köszönhetően most már a rejtélyek nagy részére fény derült. E cikkben szándékosan nem fedtük fel, melyik községről van szó. Ez ugyanis akaratlanul is zavart keltene. Talán a közeljövőben érdekes látványosságként a turisták számára is elérhetővé teszik. Az újságokban csak Lófalvaként emlegetett község valószínűleg bekerül a rekordok könyvébe, talán még világörökséggé is nyilvánítják. Egyelőre azonban folyik a vita a belföldi cégek között, ki mit, mikor akar megvenni, kinek akar eladni, és egyáltalán hol van az a község… Mindenesetre büszkék lehetünk, hogy hazánkban ennyi kultúra békésen elfér egymás mellett!

Pásztor Dániel: Világszenzáció!

Riporterünknek hosszas kutatás után sikerült bizonyítékot találnia egy régi szóbeszéd igazolására, miszerint egy (meg nem nevezett) Bács-Kiskun megyei község lakói egytől-egyig lovak. Riporterünk eleinte semmi erre utaló jelet nem vett észre. A gyanú csak akkor vetődött fel, mikor az újságárus beszéd helyett nyerítéssel felelt és nem a kért újságot adta. (A pénzt természetesen elvette.) A község éttermei szintén okot adtak a gyanúra. A pincérnek és a többi vendégnek szokatlanul hosszú sörénye volt, cipő helyett patkót viseltek, és a felszolgált ételek ízét a zab különös aromája hatotta át. Az egyik fogásba még széna is került. Utána feltűnt, hogy az utcai járókelők szintén patkót hordanak. A cipőboltokat felkeresve kiderült, hogy ez nem is csoda. Riporterünk megrökönyödve látta, hogy a cipőboltokban kizárólag patkót árulnak.

A járókelőket látva először azt a következtetést vonta le, hogy a községben az átlaghoz képest magasabb a hátfájással és egyéb ízületi problémákkal küszködők száma. Pedig, mint később bebizonyosodott, ez téves feltevés. A tudomány mai állása szerint ugyanis a lovak leggyakrabban négy lábon állnak, illetve közlekednek. Ha tehát a község lakosságát lóként azonosítva vizsgáljuk, rengeteg különös dologra találunk magyarázatot. Például megérthetjük, miért habzik a postás szája, miközben siet, hogy minél gyorsabban kézbesítse a hátán szállított leveleket. Arra a jogos kérdésre is választ kapunk, hogy miért nő a lakosság feneke fölött hosszú, sűrű lófarok.

A ruházatuk alapján viszont semmi „állatságra” nem tudunk következtetni. Öltözködésük semmiben nem különbözik egy átlagos település lakóinak öltözködésétől. Még azok a lakosok is elenyészően kevesen vannak, akik ingükön, kabátjukon nyerget is hordanak. Az élelmiszerboltokban is csak kevés zabszörpöt árulnak, a többi mind zabpehely. A község családi házaiban sincs semmi különös, némelyik tetején még tányér-antenna is látható. A kívülről is mutatós polgármesteri hivatal épületéből csak elvétve szűrődik ki nyihogás, gágogás, hápogás, kotkodácsolás, kukorékolás, brummogás és más állathangok. Ami még eddig különösnek tűnt, az a község lakóinak egyedi tájszólása. A hétköznapi magyar beszédben máshol nem ismert szavakat, hangokat használnak.

Riporterünk munkájának köszönhetően most már a rejtélyek nagy részére fény derült. E cikkben szándékosan nem fedtük fel, melyik községről van szó. Ez ugyanis akaratlanul is zavart keltene. Talán a közeljövőben érdekes látványosságként a turisták számára is elérhetővé teszik. Az újságokban csak Lófalvaként emlegetett község valószínűleg bekerül a rekordok könyvébe, talán még világörökséggé is nyilvánítják. Egyelőre azonban folyik a vita a belföldi cégek között, ki mit, mikor akar megvenni, kinek akar eladni, és egyáltalán hol van az a község… Mindenesetre büszkék lehetünk, hogy hazánkban ennyi kultúra békésen elfér egymás mellett!